A Körös-parti ifiház társalgójának egyik sarkában a Békés Banda, a másikban a Galiba, a harmadikban a Düvõ Zenekar húzza a talpalávalót, vonja a nótázásra fakasztót, fújja a kedvcsinálót, üti, veri-, pöngeti a másik átölelésére serkentõt.
Most õk, késõbb a többi. Tizenkét banda kíséri a XV. Csabai Népi Magántánc Viadalon föllépõ nõ és férfi táncosok elõadását, adja a bankot az esténkénti - kárpáti - táncházban, s veszi elõ hangszerét (hangicsáló szerszámját) a 2001. Boldogasszony hava második hétvégéjén három napon át - már-már kivilágos kivirradtig - tartó szólótánc-fesztivál szüneteiben, hogy megszólaljon itt, ott, amott a muzsika, s csatlakozzék hozzá énekszó, mozduljon láb, induljon a Csabai Táncház.

Bármely - szent - pillanatban.
Mely mûsor, pihenés és magán- meg közmulatság közben el-elcsattan egy-egy adoma.

Találkozik az utcán két globálbuzernyák.
- Hajdujudú?
- Kudá igyos?
Egyszerre szólaltak meg (mondhatni: egymás szavába vágva), a válasz már megfontoltabb: elébb az egyik, majd a másik nyögi ki a magáét:
- Na végre valaki, aki nem magyar!
- Jesszusom, ez is magyar...
Ne is mondd, az egyiken cowboy-kalap, a másikon derékban kitûrt muszkaing.
Árvalányhaj, zsinóros mente, bõ gatya, sarkantyús csizma, piros kötõ, farmer, mejjes, szalma kalap, bocskor, székelyharisnya, s miegyéb Kárpát-medencei viselet az adomán jót kacagókon.
Kakastoll, ne adj Isten darutoll.

Békésben, s e tiszántúli derékszék mai székhelyén, Csabán az ország egyik legjobban kiteljesedõ néptáncos központja jött létre.
A negyvenes évekbeli Csabán a Batsányi tánccsoportot létrehozó Rábai Miklós után Born Miklós és társai láttak neki a máig élenjáró Balassi Táncegyüttes fölépítésének. S az egykor cserkészcsapat regös rajaként alakult inasiskolai - népdalt, népi játékot s néptáncot gyûjtõ és tanuló - csoport buzgalma nyomán mára tucatnyi ország- s világjáró együttessel, gyermekek ezreit a magyarság és a Kárpát-medence - mindközönségesen Közép-Európa - sajátos (és egyedülálló) mozgás-hagyományainak ápolására vállalkozó néptánc-iskolák sorával büszkélkedhet Békésvármegye néptáncos mozgalma.
Igen, Békésben gyermekek ezrei járnak néptánciskolába! Mert Gyomán, Gyulán, Csabán, Szarvason, Orosházán s a megye több más településén kisdiákok tömegei tanulják - egykori néptáncos - tánctanáraiktól, hogyan járja a magyar!... A román, a szlovák, a szerb, a német, meg a többi Kárpát-medencei testvérnép... fia, leánya (embere, asszonya), ha táncos kedve támad.
Csabán 1974-tõl tartják - újabban két évente - az országos szólótánc-viadalt a felnõtteknek, Szarvas pedig az ifjabb népi magántáncosoknak kínál hasonló megmutatkozási lehetõséget.
Ahogy a szakemberek mondják: a földrészünkön egyedülálló szólótánc-fesztivál igazi értékét a néptáncos egyéniségek kibontakozásának elõsegítése adja.
Hogy az együttesek legtehetségesebb táncosai a csoport megszabta kötelmekbõl kilépve mutathassák meg, mit tudnak! Ahogy teszi azt a csapszékben mulató legény, a fényes jó kedvében táncra perdülõ, menyecskének való leány, a gyermeke lagzijában fölpezsdült örömapa, örömanya... Szomszéd, koma; bárki.
- Hallottunk már öröméneket, örömzenét, láttunk örömtáncot. De amit most a csabai rendezvény nyújtott, arra még nem volt példa: örömfesztivál volt ez a szólótánc-verseny! - adta meg a díjakat odaítélõ bizottság vezetõje.

Ahogy mondani szokták:
- Megyünk Európába!
Ha tudnák, uraim, hogy az hol van.

Magyar itt minden! Csabai magyaros.
A tánc! Neve... Somogyi ugrós, kiskállai átvetõs csárdás, szásznagyvesszõsi öreges és pontozó, mezõföldi kanásztánc, gömöri magyar, bökönyi lassú és gyors, szentbenedeki legényes, tardoskeddi páros, boncidai csárdás, dél-alföldi friss, györgyfalvi toborzó, bagi bukós, sárpilisi ugrós...
A zene!... Ahogy a Galiba, a Szikes, a Szeredás, a Jártató, a Garadna, a cigány Fláre Beás, a Morotva, a Békés, a Düvõ banda, Pál István és muzsikás barátainak együttese, meg a mezõségi (vajdaszentiványi) Horváth Elek s paraszt-zenekara húzza... Meg vonja-fújja-ütögeti hegedûn, kontrán, bõgõn, cimbalmon, klánéton, miegyéb hangicsáló szerszámon... A magyart, illetve a magyarhonit.
A dal!... Hogyne, a leányok, legények ajkáról elszabaduló honi ének!
A viselet... Ne is ragozzuk: ez sem Kárpát-idegen; idevaló, a miénk.
Magyari földrajz: Túl-a-Duna, Tiszán innen s -túl, Felföld, a Részek, Alföldünk széle s közepe, Kalotaszeg.
A mozdulat s a mosoly, az életkedv! Hogyne, tizennyolc-huszonnyolc éves nõk s férfiak bámulatos parádéja.
"Szilágyság"."Mezõfele". Mag-lódi sváb cifruválás. (A Pest-környékiek valóban eléggé hajlamosak a bármiféle cifruválásra! Na de - látni való Csabán e fórumon - ez is belefér!)
Fiaink, leányaink! Az ország java, színe-virága.
"Békési Csoda"? E nekünk legkedvesebb.
Tánc: Magyar módra! Azaz: az oláh, a rác, a sváb, a tót, a bunyevác táncot is szeretettel, beleérzéssel, azonosulással járja e drága ifjúság! Itt a versenyen, a viadal szüneteiben és táncházaiban, ahogy odahaza is...
Ahogy tanulták! Tanulják... Mert erre tanították - tanítják - õket mestereik.
Arra, hogy a Kárpát-medence paraszthagyománya, népi mûveltsége, tánca és mindene: egyugyanazon európai kultúrkör önálló, a többivel össze nem téveszthetõ, ezer szállal egybeszõtt kincse... Mindaz, amivé váltunk; válhatnánk, válunk, ha nem rombolja le a globálbuzernyák zaj és zörej, mázolmány és ordítmány, rúgkapálás és cugehõr.
Az a szellem, amely Csabán arra veszi rá a helybéli magyar ifjúságot, hogy vállalja a tovatûnõben lévõ - legalábbis eléggé meggyöngült - helyi szlovák hagyományokat, s járja mint a sajátját, mert hogy így már az övé is a "szlovákost". Ha meg olyan - úri? népi? - kedve támad, az almáskamarási németet, a battonyai szerbet, a kétegyházi románt, a békési cigányost.
Ahogy a jászberényiek, a székesfehérváriak, a pestbudaiak, s a többiek is! Éltetik - éltetjük mi magunk is - a velünk egy házban (hazában) élõ "más nemzetiségûek"... hagyományait.

A harmadik évezred második szombatján délelõtt a kötelezõ, délután a szabadon választott számot járhatta el a hatvan versenyzõ. A férfiak két kötelezõ tánc, a tardoskeddi váskatánc és a marossárpataki verbunk közül választhattak, a nõk pedig (akiknek férfi táncossal párban kell megmutatniuk, mit tudnak) a magyarszentbenedeki csárdást és szököt, vagy a magyarbõdi csárdást adhatták elõ.
A kötelezõt is, persze, ahogy a táncosok elképzelik, magukhoz - magukra - igazítják! A szabadon választott tánc pedig már valóban szabadon...
Ahogy színre lépnek, újra s újra vastaps kíséri elõadásukat.
Szereti, érti, érzi a közönség is a színpadon eljárt táncot, a színpadon fölcsendülõ dalt, zengõ muzsikát, tündöklõ viseletet, pompás... Kárpát-medencénket. Mely nem kizárólag az enyém, de az enyém is! A miénk... S nem csak a másiké, például, Erdélyország. Önfeledt boldogság.
Anélkül, hogy a másikat sérteni akarná!
Amellett, hogy - meglehet, már a puszta tény, hogy mindez a miénk is, mindezt mi is a sajátunknak vesszük - bánthatja azokat, akik kizárólagos birtokuknak tekintik a kárpáti vidék valamely fertályát.
Nyugat-európai bemutatkozásaink egyike közben a szomszéd országból való együttes-vezetõ bemondatta, hogy amit a közönség az elõbb látott, nem magyar, hanem az övék! Amerikában meg a Kárpát-medencében velünk együtt élõ nép anyaállamának a nagykövete tiltakozott az ellen, hogy mi az õ táncukat járjuk, dalukat énekeljük, zenéjüket muzsikáljuk - emlékezik az egyik, odahaza a tanítványait a szomszéd népek hagyományainak a tiszteletére nevelõ öreg táncos.
A Jászság, a Balassi, a Nyírség, az Alba Regia, a Hajdú, az Ifjú Szívek, a Budapest, az Ajka-Padragkút, a Debreceni, a Szinva-völgyi, a Mecsek, a Balaton s a Kurázsi a közönség tombolását kiváltó táncosok anyaegyüttesei között.

A csabai táncmûhely mai vezetõ egyénisége Mlinár Pál. Hogy mennyire az, tán bizonyíték rá, hogy leánya, Marika, meg fia, Palkó - a testvérpár táncos párt alkotva - szép sikerrel lépett föl a versenyen: Mlinár Mária a különdíjasok egyike.
Sokan emlékeznek még az 1977-es Ki mit tud?-ra, amelyen Milnár Pál és Kolarovszki Mária, a csabai Balassi két fiatal - szemmel láthatóan éppen egymáshoz illõ - táncosa elsõ lett. Azóta mindketten megszerezték a szólótánc-verseny fõdíját is, amely annak jár, aki háromszor nyer: Mlinár Pál örökös aranysarkantyús táncos, Kolarovszki Mária pedig örökös aranygyöngyös táncos lett.
Mlinár uram ma a Balassi Együttes és néptánciskola vezetõje, a kétévenkénti Boldogasszony-havi magántánc-versenyek mindenese, párja pedig, népi iparmûvészként, kosztümkészítõként férje táncjátékának a jelmeztervezõjeként is jeleskedik.
Mi több: a Mlinár házaspár öt - azaz öt - saját gyermekét is a népi mûveltség, különösképp, természetesen, a tánc szeretetére neveli.

A versenyt követõ gálán a legnagyobb sikert egy cigány táncos aratja bõdületes kakas-ugrasztó botos mutatványával. Hivatásos táncmûvész sem vallana vele szégyent... a kies napnyugati világtánc-színpadokon sem.
De vajon a Csabán eljárt, magyarhoni táncos által elõadott cigány botoló miatt melyik ország nagykövete szólna?
- Három a tánc! - rikkantsd, s veled tart mindenki e csudás Csabai Táncházban.

EU-nagydíjat érdemelne a magyar néptáncos, népzenei és táncházi mozgalom.
Mi több: ha valaki követ bennünket, s nem csak a saját nemzeti táncába lesz szerelmes, hanem, mondjuk, angolként az írbe, németként a franciába, pakisztániként az indiaiba, jenkiként a mexikóiba, megítélhetnõk neki a Magyar Nagydíjat!

Sarusi Mihály

Forrás: Magyar Napló