A tánc varázsa

"a néptánc mindig megragad varázsával és igazmondásával. Amikor egy ember beszélni kezd magyarul vagy románul, egy idõ után kirajzolódik elõttünk az ember jelleme, de csak akkor, ha értünk magyarul vagy értünk románul. Ha ugyanaz az ember táncolni kezd, Azonnal megértjük jellemét, vérmérsékletét, vágyait, ízlését, mert a tánc tolmács nélkül érthetõ. Ugyanúgy hordozza a nemzeti karaktert, mint a beszéd, de nem kell a közbeiktatott fordító. Saját magam kapok képet a táncoló ember gondolatairól, érzéseirõl."

Rábai Miklós

 A népmûvészet nem öncélú, nem önmagáért való, hanem neveli, formálja a vele kapcsolatba lépõt. Ha a mai mesefigurákat, azok cselekedeteit, céljait összevetjük a népmesék hõseivel lényeges különbséget találunk. Az agresszióval, deviáns magatartásokkal szemben a fõhõs itt a leggyengébb, az árva, a legutolsó, legkisebb testvér, aki, ha jó, akkor õ lesz a gyõztes. A gyermek, aki most gyenge és biztonságra van szüksége, azt akarja hallani, hogy ha jó lesz õ lesz a király. És nemcsak a népmese, de az õszinte igaz mûvészet arra való, hogy az embereket jóvátegye. Az esztétikai értékeken túl erkölcsi, morális kérdésekben is utat mutat.  A tánc évszázadok hagyományából gyökeredzõ kollektív formája, olyan közösségi élményt ad, amely minden résztvevõ számára azonos státuszt biztosít. Az egynemû és vegyes körtáncokban a kollektív összetartozás magasabb erõt kölcsönöz a résztvevõknek, mint amilyenek egyéni képességeik külön-külön. A páros táncok a kapcsolatok érzelmi tartalmát színesítik, erõsítik, formálják, segítve a két nemet egymás megismerésében. A szólisztikus, mutatványos táncok az egyén kibontakozását biztosítják a közösségi normák keretein belül. A tánc a játék a mozgás az együttlét öröme verseny nélkül, ellentétben a mai világgal, ahol minden verseny. A tánc a fizikai állóképesség, egyensúlyfejlesztés, mozgáskoordináción túl a lelki állóképességet, egyensúlyt is segíti. Azok a gyermekek, akik kis korukban eleget játszanak, táncolnak, énekelnek késõbb nem szenvednek mentális betegségektõl. A mûvészeti, érzelmi nevelésnek fontos szerepe van a versennyel szemben. A vigasztalást adja, biztosítja a közösséghez tartozást.
Ezt a kulturális örökséget azzal a szándékkal és alázattal kívánjuk továbbadni, mint amilyennel Kodály Zoltán az ének közkincsé tételét elképzelte.

Vészi Endre: Éneklõ iskola Kodály Zoltánnak

S így szólt a Mester: mindenik gyerek
kis antennája legyen a zenének,
maga is hangszer, síp, húr és vonó,
mit fölzenget az ének,
nem karmester, énekes: csak rigó,
ág-hegyi dalos, lombos zeneértõ,
így legyen dalos mindenik gyerek,
füttyöngve a reménytõl!

Nem kóta-faló liliputiak,
de mint a cinke, önként dalosok,
dalban, zenében, játékban vígak -
ez a gyermeki jog!
Hogy átzenghesse szívük a humánum,
mint nap tündököl finom, csiszolt lencsén,
hogy fodrozódjék arcukon a kellem,
mint tavasszal a könnyû nefelejts-fény!
S majd aztán egykor, mint természetest,
mint madár dalolja ki maga sorsát,
fütyülve lombok ringó ritmusát
és rigók gyors dalát e kicsi ország,
maga is hangszer, síp, húr és vonó,
mit fölzenget az ének:
az értelem, az emberség, a szív
közös dicséretének.